Fordítóiroda
NYITVA vagyunk! Koronabiztos irodában fogadjuk.
Pár napja a hajdúnánási Dominó Diáksport Egyesületnél jártam, ahova régi kedves barátom hívott meg egy röpke előadásra. Leesett állal bámultam, mire képes egy fiatal edzőpáros a gyerekekkel.

A kajak-kenu

Merthogy a kajak-kenu fog össze minket. Minket, akiknek vízen lenni egyszerre jelenti a nyugalmat, az önbizalmat, az erőt, a magabiztosságot, a tiszteletet és a közösséget. Igaz ez akkor is, amikor egy olyan egyesületről van szó, amit pár ember a semmiből pakolt össze, minden hivatásos és hobbi akadályoztató áldozatos munkája ellenére. Ahol a hajókat a lelkes szülők veszik, ahol a csónakház egyben öltöző is (fűtés és zuhany nélkül), ahol az edzők nem fizetésért nevelnek sportolókat és sporton erősödőket.

Hideg volt

„Reggel 10-kor evezőcuccban a bejáratnál!”- kaptam az edző utasítását. Röhögtem, hangosan, mert micsoda dolog már egy 35 éves embernek ilyen merész utasítást adni. Az autópályán már az út felénél járhattam, üvöltött a zene, s azon kaptam magam, hogy aggódom: lekésem az edzést, nem tudom majd megülni a kölcsön-hajót, vajon mit szól majd a nem-az-én-edzőm a sok-sok év alatt elkopott technikám láttán, lassú leszek, béna leszek, elkések, megszívom, elkések… 9.10-kor már ott álltam, utcai ruha alá rejtve az evezőcuccot (mert kemény vagyok én, de azért félek is az edzőtől). Marha hideg volt, a szél csontig hatolt… elpuhultam, eltunyultam, nem kérdés.

A gyerekek

Megjött ez edző, Krisztián, elmesélte, mi fog ma történni, halálos nyugalommal és békével a hangjában, nem értettem, ő miért nincs betojva??? Mindegy, átlendültem a kérdésen, tekintve, hogy nekem itten a motivációt kell mutatnom, helye nincs holmi kenyér viselkedésnek. De no way, hogy gyerek idejön ebben a hidegben, bicajjal, az isten háta mögé, hogy evezzen. Épp a gondolat végére értem, miközben végignéztük a csónakházban lévő impozáns hajóállományt. És ekkor elkezdtek áradni a gyerekek. Szülőkkel, szülők nélkül, bicajjal, ki félénken, ki mohón, ki magabiztos vihogással. Krisztiánnak mindenkihez volt egy személyes, kedves és útmutató szava. A „nagyok” szó nélkül kihozták a hajójukat és már szálltak is vízre. A kicsik pedig várták, hogy az edzőbá utasítást adjon. Csak álltam, és bámultam. Mi kell ahhoz, hogy a meleg, számítógéppel és tévével ellátott szobából egy ilyen rohadt hideg reggelen kirángasson 10-16 éves gyerekeket a vízre…. bohócok, vagányok, félénkek, anyukájukat nehezen elengedők… mindenki ott volt.

Hody

Bár a gyerekek voltak a középpontban, az edző néha odavetett egy „na mi van, mire vársz”-ot… há’ mondom hideg van, meg hát izé… olyan gáz lenne befejelni… meg különben is… nem. Aztán beültem az autómba, levettem a felső réteget, visszaosontam a csónakházba, kihoztam a rám szignált gyönyörséges hajót (egy brutálszép Hody-t), majd bátran kapaszkodtam a stégbe úgy 8 percig. És jött a megváltás, a víz és a hajó átvette az uralmat a tudat felett. Mentem körbe-körbe a kijelölt pályán és figyeltem a többieket. Vízen volt a tudatosan tehetséges, a nagyszájú, a 25 éve rendszeresen hajóba ülő sikeres vállalkozó (sárgultam), a kedvességtől duzzadó keblű kenus, a nagyszájú-pajkos ki’ffiú, a rózsaszínbe öltözött hölgy. És senki nem panaszkodott, csinálta. Törtem a fejem erősen, hogy mégis én miféle motiváló hatással lehetek egy ilyen közösségre.

Délután

Átfagyott tagokkal, büszkén töröltem el a hajót (titokban azt súgva neki: „Még találkozunk!”), és teljes bizonytalanságban vártam a 2 óra múlva kezdődő előadást. A kocsiban öltözés közben kidobtam minden korábbi jegyzetemet és ötletemet.

Tele a terem, anyukák, apukák, régi kedves barátok a múltból, és a reggelig kajakostársak. A B tervről kellett volna beszélni, ez volnék én, ugyanis. Aki bár imádja a kajak-kenut, sosem volt elég tehetséges ahhoz, hogy ez lehessen az élete. És végigvettük, mi mindent adott a kajak, Attilabá’ (AZ edzőm), a közösség. És kiderült, a Villámfordítás legtöbb versenyelőnye valahogyan visszavezethető arra a néhány évre… amikor megtanultuk, hogy pont annyi eredményed van, amennyi munkát beleteszel… amikor megtapasztaltuk, hogy a győzelem és a nem-győzelem is jelentéssel bír… amikor megértettük, hogy a fair play nem a jó érzésről szól, hanem saját képességeink őszinte pozícionálásáról… amikor megéreztük, hogy ha nem szereted, amit csinálsz, akkor tök mindegy, mennyi munkát teszel bele…

Pffff….

Jó kis motiváló nap, mondhatom. Krisztián két nap múlva megkérdezte a gyerekektől, mire emlékeznek a közösen töltött napból, nevezzük hanyagul videóinterjúnak az eredményt. Kábé 10-edjére nézem végig. „Hogy hogyan kell sikeres vállalkozást indítani!”, „Hogyan legyünk kitartóak!”, „Hogy mindig hallgassunk az edzőre.”… és a végén a kegyelemdöfés: „Hogy a motiváció néha a szabályok megszegését is jelenti.” Egyik mondat sem hangzott el, nem…

Egy nap, egy evezés, egy kölcsön-Hody (akarok egy sajátot), egy közösség, rengeteg kérdés, egy videó, két EDZŐ.


- Gál-Berey Tünde
Villámfordítás | alapító, ügyvezető
2016. március 14.